Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves megjelentek!

A delphi jósda parancsa: ismerd meg önmagad!

„Az ember életében elkövetkezik a  perc, amikor hirtelen önmagára eszmél, és felszabadulnak erői, ettől a  perctől számíthatjuk önmagunkat, ebben a  percben születtünk meg” – írja Esterházy Péter.

Ez a  perc Faragó Ágnesnél úgy 10 éve jött el, s  ettől a  pillanattól kezdett intenzíven képalkotással, festészettel foglalkozni.

Az ifjúkori elképzelések, igyekezetek, ábrándok, sikertelen kísérletek után a  rajztanári diploma sem volt az  az igazi perc – talán a  tipográfusi megbízások már közelítettek ahhoz a  perchez –, ami végül is  valahára eljött.

Nem kis nyomozásba került évekkel ezelőtt, hogy egy kiállítás alkotója után kutassak, mert tojáshéjas munkái igencsak felkeltették az  érdeklődésemet. S  nagy megnyugvással éltem meg amikor az  Újpesti Művészek Társaságába jelentkezett. Így már szorosabb figyelemmel, kevesebb hiátussal kísérhetem munkásságát, a  MAOE, a  Magyar Festők Társaságának tagjaként Faragó Ágnesnek.

Elsőként a  Beszéld el sorozatáról szólnék.

Josephus Flavius után, név szerint is  ismert Séth volt a  legelső bibliai személy, aki emléket állított. A  jelhagyás, emlékállítás ösztönszerű kényszere az  embernek, de  Séth tette, az  ismeret átadását szolgálta elsősorban, azaz a  Beszéld el bibliai parancsolatát.

Faragó Ágnes a  sárospataki, valaha volt zsinagóga köveit, az  oromzat záró sziluettjét idézi meg sorozatában, s  állít emléket az  egykori vallási funkciót betöltő épületnek. Ha nem is  bibliai parancs a  vezérmotívum, de  a  sorozat önmaga bizonyosság arra, hogy van mit elbeszélnie a  festőnek. A  negatív és pozitív formák, a  lebegő térélmény, a  határozott 90 fokkal elfordított záró motívum, majd a  fél párkányzat ornamentális, díszítő motívumra redukált íve, jól érzékelteti azt a  folyamatot, amit a  látvány reprezentatív és nem utolsósorban szimbolikus tartalma, jelentése üzen.

A kulturális örökség, az  esztétikus beállítódás kijelöli az  alkotó státuszát, s  egy utazásba kezd ezáltal, ami a  felfedezés örömével jár. Minél régebbi a  forrás, annál emblematikusabb a  megjelölt forma, és annál szélesebb és mélyebb az  asszociációs lehetőség.

Az oszlop sorozat is  lényegében ugyanerről szól, sőt még korábbi időbeli foganatú.

Megérezhetjük, hogy az  oszlop mint épületelem nem csupán architektúra, de  világmagyarázattal is  szolgál Faragó esetében. A  neolitikus kőtömbök álló illetve fekvő elemei, azok státusa, a  két elem képi distanciája szólhat az  alkotó nyitottságáról, de  kétségeiről is. Az  építkezés rítusának biztos ismerete híján, a  feltételezett funkció kizárólagos bizonyossága nélkül, marad a  talán, az  esetleg avagy a  vagy-vagy… A  megfelelő szónak, még inkább annak hiányának nincs igazi, megbízható jelentéstartalma; a  kételyt, a  bizonytalanságot nyújtja át éppen ezért Faragó képein.

A törzs és az  oszlopfő – vagy azok kvázi formátuma – ami egymástól elkülönül, de  amikor valóban az, ugyanúgy fragmentum mint a  neolit emlékidézés. Mégis, amikor jelen van az  igazi oszloptörzs, mindig a  kompozíció stabil, statikus és képszervezői feladatokat is  betöltő eleme.

Az Archaikus kép szélre tolt fehér oszlopa helytáll a  képbe szinte beúszó, ősi elemek „leszármazottjaival”.

Az érzékelhető, fiziológiai tér dől meg a  Knosszosz című képen. A  közismert oszloptípus még hangsúlyosabbá válik, amikor Faragó a  két kép építésébe kezd, s  nagy svunggal, haránt metszi annak robusztus elemét a  síkban, és milyen csekély aprósággal tartja egyensúlyban e monumentális formát.

Faragónak sikerül elérnie, hogy ugyan mindig a  valóság valamely eleméből indít, de  az  csak amolyan gondolati apropó, ami azután képpé, komponált vízióként realizálódik. Ez a  vizuális érték túllép a  látszat evidenciáján, hitelességét épp a  látszathoz köthető, de  annak áttétele kínálja.

Faragó Ágnes éppen ezért absztrakt festőnek tartja magát, aki a  valóság elemeinek, azok összefüggéseinek megismerését, belátással igyekszik részigazságként megélni és átadni. Tapasztalatai a  világról summázat, kvintesszenciája felfedezéseinek. Hogy birtokba vehessük képeit, megfejtésre váró üzeneteit, nyitottaknak kell lennünk, s  mi tagadás valami esztétikai tapasztalatokkal is  kell rendelkeznünk legalább. Bár tudjuk, hogy több szempont szerint is  közelíthetünk bármely műalkotáshoz, s  ezek a  más-más kiindulópontok, módszerek, vizsgálódási célok végül is  ugyanarról szólnak, csak más hangon…

Az Ünnep képei is  „többszólamúságról” szólnak, amit nemcsak a  kiállítás címe érzékeltet, de  amiről éppen az  imént szóltam, a  rétegezettség lehetőségéről, egyidejűségéről.

Faragó Ágnes a  zsidó-keresztény vallás viszonyának vizuális kapcsolatát teremti meg ezeken a  képein.

A kőtábla kettőssége, majd a  keresztény triptichon hármas tagozódása, utóélete a  kezdetinek. Az  együttállás nemcsak történelmi, vallási ismeret, de  leginkább egy érzelmileg telített állapot, ami akár utalhat a  toleráns együttlétre, az  identitászavarok legyőzésére.

A Dimenziók sorozat talán a  legjátékosabb. Az  idő és tér lehetséges viszonyrendszere, kapcsolatának olykor kiismerhetetlen összefüggései valóságos bújócskába kezdenek a  képi felületeken. Felszabadult kapcsolattartás és esetleges megvalósulások – elhagynak mindenféle pesszimista felhangot. A  létezés feltételeinek körülményeit elfogadva, a  dimenziók lehetőségeit megélve lesznek optimisták kimondottan ezek a  képek.

Faragó Ágnes szívesen használja a  kék, lila, rózsaszín színeket, azok gazdag árnyalatait. Itt-ott megjelenő sárgák komplementerei világítnak a  lazúros kékségben, zöldek között. Olykor lecsillapodva, a  színkavalkád a  halványabb értékek felé tendál. A  nagy felületek életképességét finom tépettségekkel, a  hengerek után az  ecsetnek átadva a  szerepet fejleszti képeit a  végső stádiumig.

Még egy képről szeretnék szólni.

A Szajna-parti emlék a  híd karaktere miatt igazán párizsias hangulatot idéz, s  azonnal Apollinaire verse, a  Mirabeau híd is  felidéződik, még ha nem is  utal rá a  megörökített forma:

„Milyen lassú az  élet
s milyen erőszakosak a  remények” (Vas István fordítása)

De nemcsak a  remények erőszakosak, de  a  francia impresszionista festői hagyomány is, amit Faragó briliánsan kihasználva alkalmaz. A  vízen vibráló fényhatásokat játékos, könnyed ecsetkezeléssel viszi fel a  felületre, s  ez a  megoldási mód teszi igazán emlékezetessé az  élményt.

Befejezésül álljon itt egy Arthur Honegger-gondolat, aminek helyénvalóságára két indítékot is  tudok mentségül felhozni.

Először, Ágnes franciaországi családi kapcsolatai, másrészt saját, kvázi füveskönyvem, amelyből idézem a  francia zeneszerző gondolatát.

Tehát: A tehetség nem más, mint az  újrakezdés bátorsága.

Esterházy bizonyos percről beszélt, Honegger az  újrakezdés bátorságáról. Szerintem, a  két gondolat nagyon is  hasonló magatartásról, vállalásról szól.

Ágnes, az  a  perc a  továbbiakban is  kötelez, töltsön el bátorsággal!

2019. december 12. Pilaszanovich Irén