„Mélységes mély a  múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Feneketlennek még akkor is  és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az  ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik…” – így indul Thomas Mann: József és testvérei című monumentális alkotása. Aki a  kútba néz, tehát, mindig kívülről szemlél, és attól függően, hol áll, honnan akar látni – akar-e egyáltalán − változik az, amire tekint. A  felület sajátossága, hogy először a  felszínt mutatja: ha tetszik, önmagunkat. Ám aki hajlandó mélyebbre, távolabbra nézni, a  sötétségben és mélységben új világokat ismerhet meg. A  felfedezés öröme azé, aki képes túllátni önmagán.

Faragó Ágnes nem akar megúszni semmiféle alámerülést, semmiféle szembenézést. Közel megy, sőt, közel engedi magához mindazt, amit a  mélységes mélység sejtetni enged. Az  igazi mélység nem puszta látvány, inkább valamiféle érzet, ami a  vizuális inger nyomán születik. A  látvány, – hangozzék ez bár meglehetősen polgárpukkasztónak egy képzőművész kiállításának megnyitóján – számomra önmagában mit sem ér. Ami igazán fontos, az  a  felszínen túl látható. Mert amiképpen vannak dolgok, amiket csak félszavakkal lehet kifejezni, úgy vannak dolgok, amikre, úgy hiszem, vizuálisan is  csak rákérdezni hiteles. Hiszen mit állíthatunk a  múlt és a  jelen történelméről biztosat? Mennyire juthatunk mélyre a  múltnak megismerésében? S  ha biztosan tudjuk, hogy a  tudás és megismerés lehetőségei korlátozottak, meddig érdemes merülnünk a  bugyrokba? Alkotóként sokszor felteszem magamnak is  ezt a  kérdést, és azt hiszem, Faragó Ágneséhez hasonló válaszokhoz jutok: hogy bár a  szembenézés önostorozó és kegyetlen, mégis, elkerülhetetlen és szükséges is, de  legalábbis nem hiszem, hogy másképpen bármit is  érdemes.

Ugyanakkor, aki a  múltba merül, gyakran elfeledkezik mindarról, ami körüllengi, s  amit ezzel a  fránya, fárasztó szóval a  legegyszerűbb leírni: jelen. Mert látni vélem a  jelent például a  Vándorok című képeken, mint ahogy látom a  múltat az  Elhamvadt tüzek és a  kiszáradt fák kertjében, vagy éppen az  Emberfián vagy az  Elsüllyedt városon. Látom nemcsak a  konzekvens gondolkodást, hanem – és ha szabad, ami engem ennél sokkal jobban foglalkoztat − az  érzékenységet, az  éles figyelmet, a  megérteni akarást és a  vágyakozást egy érzékenyebb, emberségesebb világ után.

Visszatérve a  József és testvéreihez: „De lásd a  világnak sok a  közepe, mindenki számára más, s  mindenki számára a  maga körének a  középpontjában van. Te csak egy fél rőfnyire állsz tőlem, de  körülötted egy világ van, melynek közepe nem én vagyok, hanem te. Az  én világomnak közepe azonban én vagyok. Azért mindkettő egyformán valóságos, ahogy vesszük, az  én szempontomból vagy a  tiedből. Mert világaink nincsenek oly mesze egymástól, hogy ne is  érintkeznének, hanem Isten szorosan egymásba tolta és fonta őket.” Nem vagyok képzőművész, így Faragó Ágnes képei kapcsán, ha megengedik, eltekintenék attól, hogy efféle szempontok alapján próbáljam értelmezni vagy akár értékelni a  képeket. És  egyébként is  meggyőződésem, hogy az  igazán jó képek inkább kérdeznek, mintsem állítanak, beszélnek és beszélni hagynak. Hagynak bennünket érezni, s  teszik mindezt úgy, hogy elkerülik a  kinyilvánítás, a  megmondás gyakran nagyképű semmitmondását. Érintkeznek tehát a  másik világával, teret nyitnak neki. Ahogy én látom, ezek a  képek, legyen szó akár az  álmokat, akár a  kutakat vagy vándorokat tematizáló sorozatokról, mindig érzékenyen, a  legnagyobb (ön)reflexióval és alázattal közelítenek tárgyuk felé, s  éppen ez az  alázat az, ami számomra kivételessé és magával ragadóvá teszi a  világot, amit általuk megismerhetünk.

A második kötetem záróversének utolsó szakasza a  következőképpen hangzik:

halottra virág,
terített asztal a  felejtés,
fehérre meszelt tiszta fal,
rajzolok rá életet.

Szeretném, ha erre a  falra inkább Faragó Ágnes képei kerülnének. Nem azért, mert olyan boldog az  a  világ, amelyet megjelenít, de  mert olyan tiszta és őszinte, amilyenben élni szeretnék.