Szeretem ezeket a  képeket. De  miért? Mert szeretem azt, aki alkotta vagy csak úgy önmagában? De  hát mi létezik önmagában? Semmi. Nem mindegy, hogy honnan, mikor és kivel lépünk a  kép elé, magunkban beszélünk róla, vagy valakivel csevegve.

Miről szólnak ezek a  festmények? Mi rejtőzik ezekben a  képekben?

Benne van a  festékkel és ecsettel töltött órák csendje mélyén egy belső, lüktető pont, a  zajos magány megtalálása, amikor csak önmagunk zavarjuk önmagunkat.

Mi a  festmény? Kapocs, lehetőség. Vagyok én a  befogadó és a  kép, és ott van mögötte ő, a  művész.

Szemérmes kitárulkozás. Minden festmény vetkőzés, tessék, ilyen vagyok vonalakból és színekből összerakva. Nem megérteni kell engem, hanem megérezni. Elébe állni, minden mást kikapcsolni, engedni. Elfogadni.

Kinyithatom, mint egy dobozt és benne, ha szerencsés vagyok magamat találom.

Amiben élek túl harsány, szaladó, ízetlen, összekent és itt, ha adok a  képnek és magamnak egy igazi pillanatot: édesül vagy keseredik. Mindkettő jobb, mint az  ízetlen.

Megnyitja bugyrait, titkos barlangjainak rejtett tavait, földalatti patakjainak leágazásait, és megkeresi a  tiédet, ahogy a  hegy két oldalán egymás felé haladó alagutat fúrók nyitják össze a  két járataikat.

Én ezt érzem, te meg amazt. Mond az  neked valamit, ha én mondok róla valamit? Nem biztos. Ez itt nekem igen, az  nem annyira, neked meg az? Érdekes. Engem már 24 volt megráz, te meg 220-ra meg se rándulsz. Ilyenek vagyunk.

Itt erélyesen megmunkált részletek, merész színek táncolnak vadul, amott lágy vonalak merülnek párás tompaságba és erőszakos kínálgatás nélkül fogadják a  vendégüket.

Kinek esemény ez a  kiállítás? Elsősorban Faragó Áginak, hogy itt a  képeit összehordva és körbe rakva, minket középre állítva legeltetheti rajtunk a  szemét. Az  alkotónak ez a  fontos, az  amit kiváltunk így együtt, ahogy csomót kötünk az  időre, amit nem kell szétvágni, így kell megőrizni gombolyagállapotában.

Mindig minden művész egyetlen szót ismétel: Én. A  képek meglehet, többet tudnak róla, mint ő maga. Az  ember néha a  saját kézírását nem tudja elolvasni és ha odanyújtjuk valakinek, és megfejti, megértjük, ja, igen, már tudom. Ezért lesi az  alkotó a  befogadót akár a  beszélő tükröt.

Ahogy közelebb engedjük magunkhoz, kiélesednek az  összetevői. Ezek mind egy nagyobb kép részletei? Vagy a  részletek kinagyításai? Tőled függ.

Amikor elmész, ha szerencséd van magaddal viszed.

Én is, ő is  képtelen másból építkezni, mint a  megtörténtekből, képzelegni csak a  magunk tartalékából tudunk. itt valamennyi az  ő raktárából, az  egyik polcáról való. Az  övé, és most már a  miénk is.

Mi segítségre várunk odalent, ólomcipős búvárruhánkban, elszakadt légvezetékkel. Örül az  ember egy kis ajándékoxigénnek. Tessék most jó mélyeket lélegezni. Egy-kettő, gyorsan mert a  maradék egyre kevesebb és egyre büdösebb.

Oláh Gábor

Budapest BarLadino 2011. 12. 07.