Faragó Ágnes képei a  VárMező Galériában

Kezdhetnénk azzal a  bevett fordulattal, hogy kísérletező alkotót ismerhettünk meg X.Y. mai festő személyében, aki a  maga kedvére játszik az  anyaggal és a  stílusokkal… de vajon nem annak jele volna-e az  ilyesmi, hogy valójában nem gondolunk semmit az  illető képeiről? – Mintha „kísérleti”, vagyis valóban ideiglenes, önállótlan jellegű képeket bárki is  kedvére alkotna. Mintha nem mind a  Nagy Képet, a  mindenkihez szóló örökkévalót szeretnék megfesteni. Valóban kísérleti jelleggel alkotni, ha előfordul egyáltalán, szerintem szenvedés lehet. Mert (még akkor is, ha rendelkezésére áll az  életre szóló ösztöndíj, végeláthatatlan fiatalság és szabadidő) a  szenvedélyből végzett művészi munka mégiscsak az  alkotó egyetlen, másra is  fordítható életidejét emészti föl; iránytalan, középponttalan valami lehet abban a  tudatban élni, hogy stílusgyakorlat gyanánt mindig újrakezdhetjük amit művelünk.

Faragó Ágnes képei kétségtelenül kísérleti, átmeneti vagy talán inkább töredék-jellegűek, amennyiben nem hirdetik magukról, hogy mindenkihez szólnak, és nem hirdetik tulajdon befejezettségüket és örökkévalóságukat úgy, ahogyan a mona lisák, utolsó ítéletek és magányos cédrusok. (Ennyiben, de  csak ennyiben, találó is  volt kiállításának a Stílusgyakorlatok címet adnia.) Munkái nem kísérleti jellegűek azonban művészi minőségükben: nem ideiglenes és önállótlan jellegűek, hanem nagyon is  öntörvényűek és egyediek. Vagyis az  átmenetiség jellegét koncepciójukban mutatják föl. Ennek az  átmeneti jellegnek az  eredetét egy a  jelen valóságkorszak által lehetővé tett művészi látásmódban érdemes keresni. Ezt a  mai korszakot és látásmódot posztmodernnek nevezik. A  posztmodernség állapota – klasszikus elméletírója, Jean-François Lyotard nyomán – úgy írható le, mint a modernitás haladás-hitéből való kényszerű kiábrándulás, az átfogó (pl. vallási, tudományos, politikai) világértelmezésekre való igény föladása, egyfajta erkölcsi és esztétikai pluralizmus, értékrelativizmus. Akik ma élünk, nekünk a  posztmodern irónia és önirónia saját tapasztalatunk lehet; nem arra kívánok hát rámutatni a  következőkben, hogy Faragó Ágnes művészete hová tartozik, hanem arra, hogy művészete hogyan tartozik hozzánk és ránk.*

Téma nincs, ürügy van

A képeket szemlélve, címeiket olvasva szembeötlő a  témaválasztás véletlenszerűsége, célzatos motiválatlansága. Ezen azt értem, hogy nem tapintható ki rajtuk valami középponti nagy téma, ami egyénítőleg foglalkoztatná az  alkotót, amire állandóan vonatkoztathatók lennének a  képei. Mondjuk úgy, ahogyan egy Mednyánszky Lászlónál, egy Vaszary Jánosnál, egy Farkas Istvánnál az  egyes művek stílusbeli és tematikus rendszeressége, hangulati egységessége révén kitapintható és többé-kevésbé meg is  fogalmazható az  ő érzelmi-gondolati alapélményük, a  nagy téma.

Nagy téma talán azért nincs, mert jelen időnk globálissá tágult térbeli és történeti kontextusában nemigen van miről kételyek és kétértelműségek nélkül, ugyanakkor hitelesen beszélnünk. (Ahogyan idézőjelek nélkül lehetett korábban mondjuk az  Úrról és az  ő fiáról, a  szentírás igazságáról és a  görögök igazságáról; erkölcsi jóról és rosszról, tudományosan elavultról és haladóról; valamely közösséghez való tartozásunk felszabadító élményéről és az  egyéni elkülönülés felszabadító élményéről; a  természet bontatlan szépségéről és az  épített környezet otthonosságáról; a  mindig-mások világpusztításáról és saját ártatlanságunkról… beszélni.) Jóllehet a  képzőművészet témái és valamiről való beszélése posztmodernség nélkül is  egészen más természetű mint a  verbális művészeteké, érzésem szerint van abban valami koncepcionális, ahogyan Faragó Ágnes képtémái – és nemcsak az  absztrakt képeié, hanem a  látványelemeket tartalmazóké is  – nem utalnak arra, hogy korábban is, a  kép létrejötte előtt is  létezniük kellett volna. A  képtémák és látványok mintha a  semmiből, mintegy az  alkotó csuklólegyintéseiből állnának elő ott és abban a  pillanatban, amint megállunk előttük a  kiállításon. Mintha két lépéssel előttünk tündér járna, legyintene egyet a  falra, így teremne ott a  következő kép; mintha a  kiállításnak nem volna előre kész „anyaga”, csak ott és akkor történne velünk az  egész. Ezt az  eleven lényszerűséget értem e képek átmenetiségén. Átmenő, azaz feltűnő-elmúló, lélegző, halandó jellegén.**

Oka ennek a  hatásnak mindenekelőtt a  képek ötletes-változatos, frissen-ropogósan könnyed, modor- és stílusmentes, egészen őszinte megalkotottsága. Oka másfelől a  nagy téma hiányából adódó, játékosan csapongó témára-találás, illetve címadás. Játékosan csapongó, de  sohasem esetleges. Nagyon jól vannak ezek a  témák eltalálva, illetve kimondva. Éppen az  van a  képen, amit a  cím ígér, illetve éppen az  van a  címben, amit a  kép lehetővé tesz. Például: Az ígéret földje; Dobókocka; Épülő ház; Fészek; Templomkocka; Zárt térben; Tojásuniverzum; Mostanában tűzhányókról álmodom stb.

Hogy nincs téma és nincs nagy téma, annak csak látszólag mond ellent a tojásképek terjedelmes ciklusa. Faragó Ágnes évek óta együtt él a  tojásidommal, úgy hatvan képből álló ciklust szentelt neki. De  azt, hogy „szentelt neki”, ne úgy értsük, hogy „foglalkoztatja őt a  Tojás” vagy „fejet hajt a  Tojás előtt”. Vagyis nem arról van szó, hogy egy már meglévő kulturális szimbólum kodifikált jelentéseit akarja megfesteni (pl. teremtés, okság, termékenység, feltámadás), hanem inkább arról, hogy – e nagyszerű képek tanúsága szerint – megtalálták egymást a  tojással, de  azzal a  tojással, akit még nem terhelnek a  fent említett kulturális jelentések. Vagyis a  tojásidom a  maga olyanságában, puszta jófejségében, azaz hosszúkás kerekdedségében, életrejtő törékenységében vált a  festő múzsájává: ihleti, ürügyül kínálkozik neki, hogy a  festő nagy téma híján is  életre szólóan kifejezhesse magát. Vagyis a  tojástéma nem egyéb, mint a témátlanságra való ironikus rámutatás, egyszersmind a  témátlanság posztmodern állapotának túlélése. A  tojást témává tenni olyan gesztus, mint a  semmihez ódát zengeni, mikor is  a  tárgy nyilvánvalóan csak a zengés ürügye tud lenni. A  tojás voltaképp a  téma helyett álló névmás, a  bármit helyettesítő, önkifejezést lehetővé tevő ismeretlen x. Legjobb képeit köszönheti neki Faragó Ágnes, és humoros, ahogyan a  tojásidom is  visszakapja teremtésszimbólum-értékét ebben a  cserekapcsolatban, hiszen általa mint ürügy révén mégiscsak világ, egy festői világ teremtődik meg.

A „témátlanság” posztmodern állapotát – személyessé téve és értelmét kitágítva – így is  megfogalmazhatónak gondolom: a  környező világ számunkra való lényegszerűtlenségének (irónia), és a  világ számára való tulajdon lényegszerűtlenségünknek (önirónia) élménye, s  az  efölött érzett zavarodottság. Véleményem szerint ilyesminek ad kifejezést például a Kőszívek című kép is.

A Balatonudvariban található, szív alakú sírköveiről nevezetes régi temetőt jeleníti meg a  festmény. A  kőszíveket valamikor a  XIX. század első felében ötlötték ki és faragták a  környéken fejtett fehér mészkőből a  már elfeledett helybeli kőfaragók. A  kövek megavultak, még éppen olvasható rajtuk az Itt nyugszik az  Úrban boldogult… felirat; aszimmetrikus, szabadkézi körvonalaik csak nagyjából emlékeztetnek a  ma közkeletű szív-piktogramra, népművészeti alkotásnak tűnnek. A  temető ma a  balatoni kerékpáros körút félórás kitérője, az  óság és régi jó világ emlékhelye, kedvünkre fényképezhető és a  világhálón napikultúraként közzétehető ürügy, mondjuk egy facebook-megosztás ürügye.

A festményben hatalmas kérdőjelként vetül erre a  témára a  látványt regisztráló egyén árnyéka. Az  árnyékalak mozdulata mindenekelőtt a  fényképezés mozdulataként adódik, bár az  értelmezés további köreiben bizonyára másként is  tekintetbe vehető. Most vegyük úgy, hogy a  leendő festmény matériáját fényképező festő azzal a  jól ismert, kellemetlen helyzettel találta szembe magát, hogy a  késő délutáni napfényben megnyúlt saját árnyéka mindegyre belezavar a  képbe, hogy épp azért nem tudja elkészíteni a  temető zavartalan tájképét, mert ő maga zavarja meg. Aztán a  műteremben úgy döntött, hogy a  megzavart tájat fogja megfesteni. – Ez a  megzavarás és megzavarodás az  optikainál tágabb értelemben is  gondolható. A  két évszázados temető egykorisága (vagyis az  akkori emberek elképzelhető élete) és az  őt digitális képként sokszorozó mai élet között technikai és tudati tekintetben is  akkora távolság van, hogy e két világ csak az  egymás ironizálásának, kérdésessé tevésének módján tud egymással kapcsolatba kerülni. Végső soron mindkét világ kérdésessé, lényegszerűtlenné teszi a  másikat. A  goromba, csörömpölő árnyék – az  ipari tömegtársadalom képviseletében – keresztülhúzza az  együgyű népi motívumot, mintha azt vetné oda neki: A te idődben jeltelen, fájdalmas, szűkösen unalmas volt a  világ! Ti régi emberek csak azért dolgoztatok, hogy mi maiak kiteljesedhessünk. Az  egykori emberek temetője pedig azt feleli neki: Jusson eszedbe a  halálod! Fenntarthatatlan mindent-akarásod úgy fog ledőlni mint a  tornyok, nemsokára újra itt találod magad az  én igénytelenségem ölében. – Ez persze a  festmény értelmezésének csak egyik, talán kissé didaktikus módja. Ám hogy a  mű problematikája által a  festmény nézője közvetlenül is  meg van szólítva, arra egyértelmű vizuális utalás, hogy az  árnyéklábak kifelé tartanak a  képből, le egyenesen abba a  pontba, ahol a  festmény nézője a  kiállítótér padlóján áll. Saját árnyékunk vetül rá a  régi temetőre. S  mitől jön létre az  árnyék? Természetesen a  naptól, mely mögöttünk nyugszik le és sugaraival mind a  temetőt mind a  nézőt átvilágítja. A  nap tehát a  kép harmadik szereplője, fénye az  a  szintetizáló erő, mely a  réginek és mainak szembenállását meghaladva, mindkettejükre egyforma átvilágító erővel tűz és kérdez rá. A  földi élet teremtője, a  több milliárd éves nap fényében ez a  mi benső szembenállásunk önmagunkkal merőben lényegtelen. De  az  árnyékunk csak ott van, és minél élesebben tűz ránk a  nap, annál szembeszökőbb a  jelenlétünk, annál kérdésesebb, hogy mi van velünk egyáltalán, hogy mik vagyunk, régiek és újak együttesen.

Stílus nincs, hagyományok vannak

Faragó Ágnes stílusmentes alkotásmódján azt értem, hogy bár van a  képeinek együttvéve is  meg egyenként is  bizonyos megmutatható, modern festői stílusa, stílusuk nem megelőzöttségként érvényesül. Vagyis az  egyes képek létét szellemileg nem előzi meg az  ő már korábban kiérlelt stílusuk és technikájuk, hanem épp annyi van a  technikából és stílusból a  festményben, amennyi elég ahhoz, hogy a  kép megjelenjen számunkra. Ami a  festő bátorságának, őszinte indíttatásának, a  művészet igazságára való legkomolyabb törekvésének tanúsága. Ez a  festő fegyvertelenül áll szembe az  üres vászonnal, illetve saját alkotó gondolataival. Számtalan kollégájával ellentétben nem keres magának fedezéket a  technikában, nem gyárt a  puszta stílusból álságos tartalmakat. Úgy is  mondhatjuk, hogy – alla prima – mindenestül a  kisujjából rázza ki a  képeit. Mindez különösen nagy érdem olyan korban, amikor semmiféle képzőművészeti stílusnak nincs általános érvénye és támogató ereje (vagy leküzdendő uralma), helyette egymás mellett élő stílushagyományok pluralitása és jeles egyéni stílustörekvések kihívása veszi körbe az  alkotókat.

A kiállítás címadását, és a  megnyitón Raymond Queneau Stílusgyakorlatok című irodalmi tréfájának olvasását nem találtam igazán jó ötletnek. Sokkal egységesebb, öntörvényűbb és kitűnőbb volt a  kiállított anyag, hogysem stílusgyakorlatnak lett volna nevezhető belőle bármi. Egy korábbi kiállításának valóban találó fragmentumok címét és az  alkotó hozzá fűzött kommentárját ismerve mindazáltal érthetővé válik ez az  önlekicsinylés. A  nyilatkozatban Faragó Ágnes műveinek fragmentum-koncepciójáról beszél, arról, hogy képeit egyenként véve önállótlanoknak gondolja, és Kovács András Ferenc gondolatához*** csatlakozva fölveti, hogy talán egyetlen egy képen dolgozik életében, melynek csak szilánkjai szóródnak szét az  egyes vásznakon.

Ezt a  fragmentáltságot a  magam részéről műve posztmodernitásaként azonosítottam, s  e kategóriát a témátlanság és ürügy fogalmai révén igyekeztem megvilágítani.

A Stílusgyakorlatok kiállítás számomra legkedvesebb képei ezek voltak:

Faragó Ágnes főfoglalkozása tipográfus, számos könyv, könyvsorozat és album tervezője, a  könyvszakma elismert alkotója. Tevékenységéről teljeskörűen tájékozódhatunk kitűnő honlapján: http://faragoagnes.hu/.

A Stílusgyakorlatok kiállítást 2014. november 7-én Baksai József festőművész, az  alkotó egyik mestere nyitotta meg gondolatébresztően, Auth Magda előadóművész felolvasása kíséretében

* Ennek során nem tartom magam szorosan a Stílusgyakorlatok kiállítás képeihez, mondanivalóm alátámasztására egyes képeket a  festő honlapjáról idézek.

** Éppenséggel expresszionistának is  nevezhetnénk a  festőt illetve képeit, ez a  kategória Faragó Ágnest illetően mégis inkább félrevezető. Expresszivitáson valami belső már-meglévőnek a  külsőben való tárgyiasítását értjük, miközben - meglátásom szerint - e képekben nincs jelen a  már-meglétre való utalás. Keletkezőben vannak inkább, mind benső (lelki, gondolati) mind külső (megformáltságbeli) vonatkozásukban.

*** Kovács András Ferenc:

Fragmentum

Légy fölösleges!
Ellobban arcod – költők
nincsenek, se költészet.
Csak egyetlen vers
létezik – a mindenség
egy költemény végtelen
változatának
álma talán… Ha a  csend
kitárul, s  tágul a  szó
is az  isteni
szépség tériszonyában –
teremt, nő az  időben.
Csak egyetlen vers
létezik… Amelyet írsz.
Örökkön ismeretlen
mégis előtted –
nem köti vágy, se törvény…
Könyörtelen teljesség
másaként. Amit
magadra mértél, meg sem
értheted… Nincs irgalom.
Csak egyetlen vers
létezik.